Nonokomi Matsuko

Karakternév: Nonokomi Matsuko
Nem: Nő/Lány
Kaszt: Fegyver
Kor: 15
Kinézet: 150cm magas, és 45kg, vékonyka lány. A haja barna, és vállig érő, a szemei is barnák. Általában japán iskolai egyenruhában császkál, de szoknya helyett általában sötét kék, melegítő nadrágban van, ami alatt fekete harisnya virít, a lábán pedig egy pár torna cipő, így elég furcsa látványt nyújt.
Jellem: Az autizmus spektrumban él. Szörnyű szociális, és kommunikációs készségei vannak, ez megnehezíti azt, hogy összebarátkozzon másokkal, az innen származó kudarcai miatt pedig igen ritkán szólal meg. A szókincse hatalmas, mégsem használja teljesen, mivel úgy tapasztalta, hogy sokszor nem értik azt amit mondani szándékozik. Az empátiája tanult, de ritkán elveszti az önkontrollt, és így akaratán kívül megbánt másokat. Nagyon jó asszociációs készségei vannak, mindemellett kreatív is, és jó probléma megoldóképessége van. Nagyon intelligens, és okos. Jó a memóriája, emlékszik képekre, hangokra, ízekre, illatokra, és tapintásra, de az írás jelekkel, és a beszéddel gondjai vannak. Szereti ha megölelik, cirógatják, simogatják, neki ez a szeretetnyelve. A mások által használt hasonlatokat gyakran, könnyen félreérti, amik aztán asszociálásra kerülnek. Érzékeny a zajokra, neszekre, gyakran megrémítik (pl. Iskolacsengő, Fogorvosi fúró, Jégcsikorgás). Bizonyos dolgok után mániákusan érdeklődik, és nagyon sokat tud róluk (Csillagászat, Hajók, Fegyverek). Vannak rituáléi, rítusai amikben nem akar változást.
Fegyvermód: Alabárd-Szigony
Fegyvermestered: -----
Fegyvermódba kinézete: A markolat kb. 2m hosszú, egyben van a heggyel, és a pengékkel. A hegye nagyjából 30cm hosszú, a két penge hosszúkás, és egy vonalban van a heggyel.

Előtörténet:
Japán, Hokkaido nevű prefektúrájába születtem. Az anyám és apám fegyverek voltak, igaz, letettek arról hogy valaha is visszatérnek a harchoz. Számítottak rá hogy én is fegyverre sikeredek, de arra nem hogy, enyhén AS-es is leszek mellé. 1 éves koromban megtanultam kisebb szavakat, majd 2 évesen már rövid mondatokat tudtam formálni, végül 3 évesen teljesen tudtam kommunikálni, ezzel együtt anyám verseit is feléltem. Anya mivel nem volt más a tarsolyában matematikára, és ABC-re kezdett tanítani, majd írni, és olvasni, végül 5 évesen már tudtam szorozni, osztani, összeadni, kivonni, írni, és olvasni. Így az általános iskola első, és második osztályát végiguntam. Szerettem a hajókat, és a csillagászatot, rengeteget legoztam apukám régi legoival, a 7. születésnapomra pedig kaptam egy teleszkópot amivel, éjszakákat voltam képes Sapporotól északra lévő utak mentén tölteni a teleszkópommal, egy jegyzetfüzettel, ceruzákkal, tollakkal, és egyéb felszerelésekkel. Egyik nap viszont az iskolában, ahol addigra már kiközösítettek, furcsa dolog történt. Az egyik népszerű lány megkért egy fiút arra, hogy fölborítsa az asztalomat, mikor nem vagyok ott. Néhány óra múlva ez is történt. Mikor elmentem a mosdóba, intézni a dolgomat. Amikor vissza értem az asztal fejjel lefelé volt a földön, alatta a cuccaimmal. Mindenki nevetett, és csúfolódott. Mindenki megfordult a fejemben, tudtam hogy sok a rosszakaróm más osztályokban is, itt pedig erre vagy öt ember képes, de a legrosszabb nem, viszont képes lenne megkérni rá másokat, akik boldogan ártanának nekem. Dühtől kipirosodva elindultam a lány felé, átfutott az agyamon az, hogy hogyan tudnék a legjobban ártani neki, több fegyver is megfordult a fejemben, viszont most történ az, amire nem számítottam, az eddig ökölbe szorított kézfejeim két hosszúkás, hegyben végződő pengévé változott. Meglepődtem, nem tudtam mit kezdeni vele, de a dühöm még mindig nem csillapodott. Fölemeltem a kezemet, és felé suhintottam a pengét, amire a lány elfutott, én pedig utána. A környezetemben lévő gyerekek különféle dolgokat üvöltöttek. „Szörnyeteg!”; „Hívjatok segítséget!”; stb... és hasonlók. Sikerült a lányt sarokba szorítanom, és újra megtámadtam, viszont egy kéz fonódott a karomra, megfordultam, és a tesitanáromat láttam magam előtt, de csak egy pillanatra. Leütött. Majd a gyengélkedőben ébredtem, elfordítottam a fejemet balra, senki.
-Itt vagyok.- halottam a férfi, mély basszus hangját, de jobbról. Odakaptam a fejemet. A szokásos tréner ruhája most bordós beütést kapott néhány helyen, és ott szakadt is volt.
-Mi van?- nyögtem a férfinak, a gengszter filmekben hallott hanglejtést utánozva, majd ránéztem a kézfejeimre. Újra az a humánus, kifinomult szerkezet ült a csuklóimon, mint ami szokott.
-Még nem tudsz róla? Fegyver vagy, de ha megölted volna, már démonnak neveznélek, igaz ez nem ilyen egyszerű.- válaszolta meg a saját kérdésére. Nem ezt szoktam meg, kicsit gyorsult a szívverésem, felizgatott az hogy ellent mondott annak amit tanultam. Mikor haza engedtek, többen sugdolóztak a hátam mögött. Ez igenis zavart, de nem mertem ellene semmit sem csinálni. Otthon a szüleim már értesültek az esetről, és tudtak ráreagálni. Annyival, hogy elmagyarázták, hogy nem szabad másokat bártani. Egy év múlva pedig tanították, az átváltozást. Több hónap gyakorlás után sikerült néhány percig stabil alakot fölvennem. A szüleim, a tesitanárommal (akiről kiderült, hogy fegyvermester), eldöntötték hogy az Akadémiára küldenek, hogy megtanuljam kezelni a fegyver állapotomat, így ne tudjak ártani senkinek, ha nem akarok, és szocializálódjak egy kicsit. Az utam zavartalanul telt, csak bámultam kifelé az ablakon, amibe elaludtam, és fölébredtem, mire megérkeztem. Ott volt előttem, a Halálvárosba vezető hatalmas lépcső, amit több pihenővel sikerült is megcsinálnom. Hatalmas város, visszapillantottam, és ott volt a sivatag. Hihetetlen volt, hogy egy ilyen nagy hely a sivatag kellős közepére került. Elindultam az Akadémia felé, ahogy tudtam. Egy-, másfél órán keresztül ballagtam, a macska kövezett utcán, miközben az emlékezetembe véstem minden dolgot. Mikor végül beértem az Akadémiába , elindultam beiratkozni, ezek megejtése után nem tudtam mit kezdeni magammal. Talán itt találok valami érdekeset. Például hajókat.