Hotaru Mezidath

Karakternév: - Hotaru Mezidath
Kaszt: - Árnyfegyvermester
Kinézet: - Sötétkék haj, világos kávébarna szemek, sápadtfehéres bőrszín. Körülbelül 175 cm magas, súlya 61 kg.
Jellem: - Sokszor komolytalanul viselkedik, és nem tudja teljesen felfogni a szituációt. Gyakran elfelejti, éppen hol van, mit csinál, milyen nap van. Emiatt sokszor zavarba jön, és a szituációhoz egyáltalán nem illően kezd el beszélni. Elég visszahúzódó, de tud bízni egy teljesen ismeretlen emberben is. Hosszú, fekete bőrkabátot visel általában, vagy egyéb fekete ruhákat.
Fegyver neve: - Khaos
Fegyvermódjai: - Kasza, alabárd, ninja kard, boxer
Fegyver jelleme: - Tud segítőkész és kedves is lenni, de néha... néha előbukkan a kegyetlen és gonosz, régi énje, aki az egész világ iránt gyűlöletet érez, és viselkedésével az őrület határát súrolja. Ilyenkor zöldessárga farkasszemei piros színűvé változnak. Bár ritkán van ilyen, ilyenkor még mestere, Mezidath is megijed tőle.

Éltem egyedül nyugodt, unalmas életemet egyedül, mígnem egy napon....
Az egész egy szép téli napon kezdődött.
Egy szép havas téli napon.
Egy szép, hideg, havas téli napon.
Egy túl hideg napon.
Amikor, mint általában, éjfél körül feltornáztam magamat egy tömbház tetejére, hogy onnan figyeljem a csillagokat... tudom, idióta szórakozás, de nekem ez a hobbim. Épp egy üstököst figyeltem, amikor észrevettem, hogy alig bírok megmozdulni, és fázok.. nem is kicsit. Talán nem rövidujjúban kellett volna mennem... Felálltam hirtelen, és egy kicsit megszédültem, elvesztettem az egyensúlyomat. Nem bírtam megállni a tömbház tetőjének a szélén, és elkezdtem zuhanni lefelé, de szerencsére elég jó fizikummal voltam megáldva, és megkapaszkodtam az egyik ablakpárkányon, és sikeresen felhúztam magamat az ablakba. Az ablakpárkányokról már könnyebben letornáztam magamat, és egy kis, poros, számomra ismeretlen sikátorban kötöttem ki. Hangokat hallottam... sikoltásokat, és nevetést. Gonosz, ördögi nevetést, a kétségbeesést pedig a levegőben éreztem. Néhány kisebb felhő takarta el a Hold fényét, így még sötétebb lett, a közvilágítás se volt fantasztikus, ezért előhalásztam egy zseblámpát a zsebemből. Elindultam a hangok irányába, és egy szűk utcába jutottam. Halványkék fényt láttam, és mikor odairányítottam a zseblámpát, megláttam egy alacsony, fekete ruhás fiút is. Ő nevetett. Észrevettem, hogy egy ember holtteste mellett ül. Az áldozat halványszőke haja szikrázott a holdfényben, mint egy haldokló csillag utolsó lehellete, és a szél svítő hangja egybeolvadt számomra a sötét srác kacagásával. Tudtam, hogy most meg kéne szólalnom... mondanom kéne valamit, de alig jutott eszembe, mit is akartam mondani. Láttam, hogy észrevett. Rámutattam egy ujjal:
-Hé, te ott! - itt hagytam egy kis hatásszünetet - Ööö.. tudnál adni egy kis útbaigazítást? Teljesen eltévedtem.
A fiú rámnézett. Egy kicsit megdöbbent. Megláttam, hogy vállig érő, fekete haja van, néhol szürkébb vagy barnább csíkokkal. Folytatta a nevetést.
-Tudod te egyáltalán, hogy kihez beszélsz?
-Hadd találjam ki... fogadok, te itt laksz valahol. - mondtam bizonytalanul, és hátráltam ey lépést. Egy kicsit tartottam tőle.
-Én nem lakok. Én csak élek. Két éve kidobtak az Akadémiáról. Ugyanis senki se volt képes megtűrni az én lélekhullámaimat, nem volt partnerem.
-Milyen szomorú... de mi az az Akadémia? - guggoltam le hozzá, hogy a szemünk egy magasságban legyen. Kíváncsivá tett, mert eddig még sose hallottam az Akadémiáról.
-Céltalan a létezésem. Árnyfegyver vagyok, de senki se tud forgatni.Tőlem csak rosszabb lesz a világ, és növekszik az utálat. Engem nem tisztel senki, sose fog. De miért is érdekel ez téged? Boldogabb lesz az életed, ha engem kihagysz belőle...
Igazából még mindig nem nagyon értettem, mit beszél, de nem mertem tovább kérdezgetni. Kicsit, legbelül úgy éreztem, sokkal ésszerűbb lenne ha elszaladnék, vagy segítségért kiáltoznék, de... úgy éreztem, nem kell tőle félnem. Úgy éreztem, bízhatok benne, akármilyen fura alak is. Amúgyse tudnám, hova kell meneküljek.... fogalmam se volt, hol vagyok. Pár percig csendben álltunk. Ő elkezdte nyalogatni a vért, ami az áldozatából folyott, majd vonyított a Holdra, és rámvicsorította farkasfogait.
-Miért nem menekülsz? - kérdezte meglepetten.
-Bocs, de nem úgy volt, hogy útbaigazítást adsz?
-Legyen. De előbb... - mondta, és a lélek után nyúlt.
-Ne.. hagyd. Ez ...nem helyes. - próbáltam határozottan beszélni, de a hangom remegett egy kicsit.
-Na és akkor? Ki mondja meg, mi az a helyes, és mi nem az?
Egy éles zajt hallottunk.
És tudtam... éreztem, hogy egy gonosz lélek járja az utcákat.
-Jaj.. lehet, hogy fel akarja falni a lelkünket! - szorítottam meg az ismeretlen karját - De vajon miért...? Mi ebben a jó?
-Valakinek felfalni a lelkét annyit tesz, mint saját magadévá tenned az erősségeit. Igazából az az energia, ami olyankor átjár... leírhatatlan.
A hang egyre közeledett. Nem tudtam, mit tegyek. Lehet, hogy futnom kellett volna, de már így is el voltam veszve, és tudtam, nem sok emberi lény járja az utcákat ilyenkor. Zavaromban elkezdtem lediktálni a végrendeletemet.
-Miután meghalok... Dobjátok holttestemet egy forró vulkán kráterébe. A gyűrűmet ne vegyétek le az ujjamról. Van egy vörös talizmán, amit még az ükükanyámtól kaptam. Azt kötözzétek a kezemhez, és...
-Minek mondasz el nekem ilyen hülyeségeket?! - kiáltott rám.
-Mert bízok benned, te idióta! - kiabáltam kicsit túl hangosan vissza rá. Kicsit felidegesített. Mármint, minek kérdez teljesen nyilvánval dolgokat?! Ha nem bíznék benne, valószínűleg már segítségért kiáltozva futottam volna el.
-Te... bízol.. bennem? - hallottam halk hangját, lehajtotta a fejét - Pedig még a nevemet se tudod - láttam hatalmas csdálkozást és megrendülést az arcán. Kezet nyújtott nekem - Khaos vagyok, a nagyvárosok kóbor farkasa.
-Hotaru Mezidath vagyok. - ragadtam meg a felém nyújtott kezet, bár elég furcsának találtam a szituációt. Egy nagy, ijesztő hang közeledett felénk, és mi éppen bemutatkozunk egymásnak.
-Mennyit tudsz a fegyverek forgatásáról?
-Hát... egy évig tanultam kung-fuzni, ott tanították a bot kezelését...
-Rendben. Átváltozok kaszává. Próbáljuk meg legyőzni ezt a szörnyet... akármi is lehet ez...
Megláttam a szörnyet. Már nem emlékszem, pontosan hogyan is nézett ki, de az volt a legrémisztőbb dolog amit valaha is láttam. Egy villanással átváltozott kaszává. Elég szép fegyver volt, bonyolult mintákkal. Egy villanással Khaos arca jelent meg rajta.
-Nemsokára ideér. Próbálj meg úgy támadni, hogy el tudd vágni az egész testét. Hát, tulajdonképpen a kaszák kezelésének a lényege, hogy jó irányban tartsd a pengét, és ne magadat vágd el! Hajrá, Mezidath... én is bízok benned.
Izgatott voltam. Még sosem volt fegyver a kezemben. A küzdelemből már nem emlékszem sokmindenre, csak arra, hogy Khaos taktikai tanácsainak köszönhetően nyertünk. A végén felfalta a lelket... Álltunk egy darabig, csendben. Kezdtem egy kicsit fázni a rövidujjúmban.
-Nem úgy volt, hogy adsz útbaigazítást?
-Ja de, de... nem szeretnél velem... jelentkezni az Akadémiára?

Röviden ennyi a történetem. Örülök, hogy árnyfegyvermester vagyok, mert szerintem az árnyfegyverek sokkal királyabbak, bár Khaos dobófegyverré nem tud átváltozni, szerintem így is nagyszerű csapat vagyunk.